1939. szeptember 1-jén kitört a II. világháború. Németország lerohanta Lengyelországot és ezzel kirobbant egy őrület, amelyet igazából mai napig nem dolgoztak fel Európa lakói, főleg mifelénk.
Lengyelország-szerte egész évben sok megemlékezés van ebből az alkalomból. Némelyik méltó, némelyik kevésbé, pont mint a mi '56-os megemlékezéseink.
Azt hiszem nekünk családilag méltón, bár nagyon ránk jellemzően sikerült emlékeznünk. Vendégeket fogadtunk, Couchsurfingosokat, aki csak megszállnak nálunk néhány éjre és mennek is tovább, talán sosem találkozunk. De mi befogadjuk őket ismeretlenként, és ők meg nyitott szívvel jönnek, és eszükbe sem jut "szép-új" világunk egyik fontos szabálya: hogy idegen ember lakásába, autójába be ne tedd lábad!!! Szóval két ismerős-ismeretlennel töltöttük szeptember 1 estéjét, mesefinom vargányagombás husit ettünk, törtük az angolt (hisz senkinek nem anyanyelve), és nagyokat nevettük. Egy lengyel, egy német, egy magyar és egy félmagyar-féllengyel ült az asztalnál. Végignéztem magunkon és felötlött bennem a kérdés, miért nem lehet így rendezni ezt állami szinteken is? Azt hiszem bőven itt az ideje továbblépni, nem acsarkodni, megbocsájtani nekik és magunknak, őseinknek. Hisz, ami megtörtént jóvá már nem tehető, de lehetne egy szebb jövőt közösen építeni.
Gabi
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.