Elvették. Gabiét is, enyémet is. - Ez már önmagában is szép kunszt lenne, de tény, hogy önként adtuk oda, és hogy már vártuk is kicsit... (Na jó, nagyon...)
Mert cserébe megkaptuk a lengyelt. Friss, ropogós új jogosítványunk legnagyobb kunsztja pedig nem az, hogy az átlag blogolvasó egy szót sem ért a rájrt dolgokból, hanem az érvényessége. Ugyanis örökös.
Nagyot küzdöttünk érte... Az ok az volt, hogy a magyar jogsik amúgy is le készültek járni meg kellett tehát őjítani. S mivel ugye a konzulátus messzebb van, mint a magyar lakhelyem szerint illetékes okmányiroda, de mindkettő elég messze, hogy ne akarjak 1(-2-sok) kört menni ügyintézni, ezért becéloztuk a helyi hivatalt, és a lengyel jogsikat.
Pozitív választ kaptunk, kicsit macerás volt az ügy, de elintézhető. Persze magyar oldalon álltak hosszabban a dolgok, mert valaki az illetékes hivatalban nem tud leírni egy irányítószámot, így a postázás kicsit hosszabb lett, mint szerettük volna... (Viszont a magyar hivatal javára legyen mondva, elég sok mindent befogadtak emailen is, amire az én életemben még nem volt példa.)
A lengyel oldal már sity-suty ment... Elvittük a Járási Hivatalba a dokumentumokat, amiket kértek, láss csodát helyben nem derült ki, hogy más is kell, fizettünk (kb 80 pln), és öt perc alatt minden lement. Erre az eseményre egy héttel már mehettünk is a kész jogosítványokért...
Hát ennyit erről.
CSom
u.i.: El kell ismerjem, hogy mindez nem ment volna ilyen könnyen és flottul, ha Gabi - a kitartó "bürokrataírtó kotorékeb" hozzáállásával - ne derített volna ki mindig mindent jó alaposan... És ne hallgatta volna meg ezerszer ezen munka közben a Für Elise-t...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.