Az élet vicces. Sokat zrikáltam ugyanis szegény kis feleségemet a szakfordítói diplomája kapcsán, és végül az élet úgy vágott vissza, hogy nekem is igazam lett, meg a család is jól jár vele...

Gabi ugyanis a lengyel nyelvészet elvégzése mellett az ELTE BTK falai között sort kerített egy szakfordítói kurzusra is, mondván jól jöhet ez még.

Lényegében jó másfél évvel a kurzus sikeres befejezése után, tavaly ősszel jutott hozzá a tudását igazoló papírhoz. (Oklevél, vagy diploma, vagy a franc tudja esetünkben éppen mi a megnevezése.)
Ez a várakozás főleg annak köszönhető, hogy jó egy évbe telt, mire minden bürokráciai gátat leküzdött, ami ettől a "létfontosságú" papírtól elválasztotta, és beadta az igénylését rá, majd még pár hónapba, míg úgy utaztunk haza késő ősszel, hogy az ELTE megfelelő irodája is méltóztatott nyitva tartani, és a papírt kegyeskedtek kiadni.

Akkor jót röhögtünk, mert a szakfordítói papír csak azt igazolja, hogy Gabi okleveles szakfordító. Azt nem, hogy milyen nyelvek esetében. (Pedig a képzésnek volt általános része, és személyre szabott is.)
Én akkor azzal zrikáltam Gabit, hogy ezzel a papírral szanszkritot héberre, vagy éppen latint szuahélire is fordíthat, ahogy akar. Persze jót röhögtünk, de...

Gabi épp most szállt be egy kocsiba, hogy majd vasárnap újra láthassam, és addig magyar-lengyel tolmács minőségében Csíkszeredán tolmácsolhasson székelyről górálra, és vissza.

Nem irigylem tőle a szakmai kihívást, de a leutazandó kétszer 830 km-t sem.

Viszont övé a kaland, meg a világlátás, enyém a márciusi hóesésben való itthon dekkolás...

    CSom