Mint múltkor említettem, volt idő arra, hogy az emlékek megszépüljenek, megérjenek. Az azóta rám szakadt munkamennyiségnek hála elfelejtődni is volt lehetőségük, de azért igyekszem összeszedni magam, és minden lényegeset, mókásat felidézni.

Szóval szombat. Morgással indult a nap, ugyanis a Magyar Szektor találkahelyét adó kemping bejárata előtt 20 méterrel két nagyon okos rendőr elkapott, és visszafordított. Mondtam nekik, hogy a kempingbe megyek, hogy ott dolgozom - ez nem volt teljesen őszinte - meg hogy tegnap lehetett. Élből, és bajusz alól leszarták.
Közben az ellenkező irányból jöttek kocsik, így megfordulás, be a dugókba, és felülről bementem. Ott beengedtek, és le se tojtak, mert nem akartam lezárt területre menni. Végezetül a bekanyarodáskor még úriember maradtam, és nem dudáltam rájuk...

Innen már lazán, és kellemesen ment minden. A szektor találkahelyén is kb harmincan gyűltünk össze magyarok, de fent a szektorban, az út közben csatlakozókkal együtt már vagy 40-50-en voltunk. Szóval rekordot döntöttünk.

Indulás előtt a csapat

A sánc elérése szerencsére ma sem okozott gondot, megúsztuk a tömeget, pedig a tavalyiak nagyot nosztalgiáztak a 2010-es nyomorgáson... Pedig ezen a napon többen voltunk, mint pénteken, és kicsit rosszabb helyünk is volt, mint előző nap, de még mindig tökéletes.

A versenyre érezhetően nagyon készült mindenki. A lengyelek több, mint 90 százaléka elkönyvelte Małysz újabb győzelmét, és ez a hangulat mi tagadás minket is magával ragadott.

A verseny e tekintetben kiábrándító volt, hisz a Repülő Bajusznak ezen a napon esélye sem volt a dobogóra. Szépen helytállt, de ez most az éremhez kevés volt. A győzelemre ezen a napon pedig csak Ammannak volt jogosultsága, hiszen mindkét ugrásával annyival jobb volt mindenkinél, hogy ez nem is lehetett kérdéses.
A fura, és a belőlem a lengyel szurkolók iránt hatalmas tiszteletet kiváltó dolog viszont a közönség hozzáállása volt. Ünnepeltek. Ammant, a nagyokat ugró Hildét, és minden ugrót. Nem vették a szívükre, hogy ma nem egy polák nyert. A lényeg: Szép ugrások, jó verseny, és nagy taps a méltó győztesnek.
Így aztán többen is úgy gondoltuk, hogy ezen a napon a legnagyobb kalapemelés a közönségnek jár.

Annak a közönségnek, aki aztán a lengyel-magyar barátság nevében szedett közülünk áldozatokat...
Már a Karpacka étteremben voltunk, amikor az egyik 4 fős magyar társaság beállított, hogy van egy kis gondjuk. Nevezetesen, hogy csak hárman vannak, a negyediket meg már csak azért sem hagyhatják a sorsára, mert nála van a kocsikulcs.
Emberünk ugyanis összehaverkodott lengyel drukkerekkel, majd közös ivásba kezdtek - még a sáncon - ahova ugye nem lehet alkoholt bevinni, de azért mindenkinél van, majd a kijáratnál is folytathatták, de ekkorra magyar társai már szem elől tévesztették.
Így hát elmentünk magyart keresni a környékre. Eredménytelenül.
Később szerencsére meglett a srác. Amikor magához tért a kórházban (!), emlékek nélkül, de cserébe két csodás kanüllel, akkor támadt egy ötlete, bekapcsolta telefonját, és felhívta barátait, akik érte mentek, kiváltották majd 700 zlotyi ellenében az akkor tajt részeg srácot. (Milyen lehetett a kezelés előtt?) Így végül ez a kaland is szerencsésen ért véget.

Az étteremben összegyűlt kis magyar társaság (kb 20-25 fő) is keményen bizonyíthatta, hogy jóféle magyarok vagyunk. Vacsi és pár sör után, kellemes beszélgetésbe merülve múlattuk az időt, amikor is felbukkant két lengyel úr, hogy a magyar-lengyel barátság jegyében ők fizetnék a sört. Innen az összeset, mert ezt a cégük állja, és jó reklámnak érzik.
Nem utasítottuk vissza, bár a pincérnő és én hosszas tárgyalások után meggyőztük őket, hogy elég, ha a sör rendeléseket fizetik, nem kell (20 emberre, amiből 5 autót vezet, páran meg már nem kívánják) egy egész hordót csapra veretni. Mert hogy ez volt az eredeti szándék.
Így aztán kaptunk 11 sört. (A nagy szervezésben végül már két korsó sörrel a kezemben járkáltam fel s alá, mire egyszer rájöttem, hogy mindkettő az enyém.)

Ez így el is volt rendezve, de aztán minden különösebb momentum nélkül megjelent a pincérlány újabb 11 sörrel. Rendelni épp senki sem rendelt, hát felmerült az egyszeri kérdés: Mi van?
Mint kiderült egy második asztaltársaság is megneszelte, hogy magyarok vagyunk, és a lengyel-magyar barátság nevében ők is küldtek egy rundot. 
Ekkor azért már megszámoltuk mennyi asztaltársaság van még az étteremben, de végül is attól eltekintve, hogy a második asztaltársasággal énekelni és vodkázni is kellett egyet, mert ott volt egy szülinapos is, több "barátunk" már nem akadt.

No, ezek után ki jön jövőre Magyar Szektorba szurkolni? Azaz nyáron, vagy március 26-án...

    CSom

U.i.: Gyűlnek a képek a Zakopaneinfo galériájában is, és a Facebook oldalunkon is, szóval érdemes újra és újra benézni, igyekszem frissíteni majd azokat is a napokban!