A telemarketing nehéz kenyér, évekig csináltam és állítólag bársonyos hangom bárkit bármiről megyőz, csak az a baj, hogy ha én nem hiszek benne, akkor a lelkismerti aggályaim ellehetetlenítik a munkát.
No ezért hagytam abba. Most a saját cégemnek újrakezdtem, de mivel a szolgáltatást is mi csináljuk, maradéktalanul hiszek is benne, így a marketing is jobban megy.
Bár nekem az az elvem, hogy őszintén elmondom, mim van, ha kell megveszik, ha nem, majd megveszi más, nem tukmálok. Mégis van, aki a második telefonhívás (elsőnél azt kérte ne most, mert nem ér rá, de érdekli) után olyan kedves mondatot vág a fejemhez, - na jól van találkozzunk, mert addig ugysem szabadul tőlem.
Na ezt hívom én nehéz tágyaló partnernek. Ki is mentünk hozzá Marcival, csak bő egy órát késett, mondhatni megfeledkezett rólam, pedig előző nap beszéltük meg a találkát.
A telefonban már sejtettem, nem lesz könnyű eset, de amikor megjelent egyértelművé vált, hogy egy újgazdag bányásszal van dolgunk. (A bányászt addigra személyes emléktárgyai alapján állapítottuk meg.) Minden tiszteletem a klasszikus bányász embereké, lelki és fizikai erejük példátlan, emellett nagyon férfiasak, de mindezen tulajdonoságok agresszivitással, butasággal és pénzközpontusággal párosítva már nem tartoznak a kedvenceim közzé.
Leültünk tárgyalni és elárasztott számomra meglepően új magyarokról alkotott előítéleteivel. Szerinte sunyi kis aranykereskedő nép vagyunk. Ezen mosolyognom kellett, abban viszont igazat adtam neki (bár csak magamban), hogy a magyarok ügyeskednek. Igen ez egy ilyen össznépi Közép-európai játék, a magyarok, a szlovákok, a szerbek, a lengyelek, a horvátok stb. ügyeskednek, szebben mondva a jég hátán is megélnek. Nyugati szomszédaink nem, ők nem voltak/vannak erre rászorulva. Vicces egy láthatóan ügyes embertől az ügyeskedők szidását hallgatni.. Aha, a konkurencia...
No de végül is, miután átlánctalpazott rajtam, sarokba szorított és eltaposott, persze csak tárgyalás technikailag, ellenszegültem... Kedvesen elmondtam neki, miről is szól a mi munkánk, mit adunk és ha neki ez nem kell szóljon bátran nem harapom le a fejét. Visszaszorítottam a saját kerítéséig, de én elvből nem lépek be más területére, nem bántok mást, főleg nem tárgyalásban.
Marci ült mellettem kerek szemekkel és csak figyelt, mert így még nem látott tárgyalni.
Azért kuncogott magában, s miután távoztunk a panzióból már hangosan is. Említette, hogy csak az ostor hiányzott a kezemből, de végül is enélkül is boldogultam...
Távozáskor ugyanis a tulaj már a családjáról mesélt, meg a fiatalkoráról és arról, milyen csodálatos dolog is egy 7 szintes panzió büszke tulajdonosának lenni.
Az hogy aláír-e vagy sem, igazából nem nagyon érdekel. Szép, tiszta, de tucat panziója van, bár egy kis félelmmel tölt el, hogy ha aláír, akkor együtt fogunk vele dolgozni.
Lehet, tényleg kell szerezni egy ostort...
Gyopi
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.