... története Magyarországról. Legalább is, ha lengyel, és ha meghallja, hogy mi magyarok vagyunk. Általában nem szokták megkérdezni, hogy érdekel-e minket, hanem rögtön mesélik. Ezekből a legjobbakat azért érdemes megosztani a nagyérdeművel. Íme a tegnapi gyűjtés:
Gabi már beszerezte a téli lábbelijét, és nekem is nézegetett, szóval tegnap este elmentünk egy-két cipőboltba megvizsgálni a jelölteket.
No rögtön az első helyen az eladó néni kiszúrta, hogy mink bizony magyarok vagyunk. Ki is alakult közte (pirossal) és Gabi között az alább - a lehető leghitelesebben - közreadott beszélgetés:
- Budapestről vagytok?
- Igen én is, és a férjem is ott laktunk, de már Zakopanéban élünk jó pár hónapja.
- És nem ismeritek Lukács Józsefet?
- Nem.
- Kár.
- Hát igen, de Budapest egy kétmilliós város, nem ismerhetünk mindenkit!
- Jó, de én találkoztam Irországban olyan magyarral, aki ismerte.
- Hát mi ennek ellenére sem ismerjük.
Mit mondjak? Még jó 4-500 méterrel feljebb is rázkódtunk a hangos röhögéstől. Tény, hogy úgy tűnik Zakopanéban szinte mindenki ismer mindenkit - már minket is egyre többen - de azért Budapestet igy lefaluzni...
Amúgy az utolsó mondata, már amolyan kegyelemdöfés volt. Igazából arra már nem lehetett válaszolni...
CSom
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.